Hank és Én

Valamikor '34 nyarán történhetett, ha jól emlékszem. Hank és én repülőre szálltunk, az utolsó, üzemanyag égetéses elven működők egyikére. Valahol Új-Párizs felett repültünk mikor a gép találatot kapott. Először azt hittük valamiféle légvédelmi lézer , bár furcsálltuk az egészet. Az Új-Francia kormány mint köztudott, nem éppen kiszámíthatóságáról volt híres, de egy ilyesfajta támadást még ők sem engedhettek meg maguknak. Ahogy az lenni szokott ilyenkor a repülő elkezdett dugóhúzóban zuhanni a zöldellő táj felé. Itt már elkönyveltük, hogy szeretett hazánkat Mahazoniát nem látjuk többé. A gép be is csapódott a földbe, szépen végig szántva egy bárányokkal teli mezőt. (Mondjuk ez a része a történetnek a bárányoknak nem annyira tetszett.) De ekkor még furcsább dolog történt, Hank és én túléltük a zuhanást, és egy karcolás nem volt rajtunk. A repülőből kikászálódva ötlött szembe a tény, nem légvédelmi lézer volt, hanem egy földönkívüli űrhajó csapódott a gépnek. Hosszra vagy megvolt egy iskola busznyi is, szélességre mintha négyen, vagy öten egymás mellé állnának. Az űrhajó oldala teljesen sima volt, és mikor oda mentünk, hogy megnézzük közelebbről is. Hirtelen kinyílt az oldala majd… - Fater megint elkalandoztál, ne beszélj badarságokat a gyereknek, nem fog tudni este aludni.
- De Apa! Papa találkozott velük! Én hiszek neki!
- Látod Fater, mi lesz mindig a meséid vége? Mindegy mi indulunk, jövőhetén ugyanilyen időben jövünk, és a macskát ne felejtsd el megetetni.
- Rendben fiam, de nincs is macskám!

Nem sokkal később egy kis szürke alak lépett ki a ruhás szekrényből. Magasságra megvolt vagy fél-embernyi.
- Elmentek? - kérdezte a kis szürke.
- Igen, el!
- Hagytak itt macska kaját?
- Hagytak...