A Megoldás - első rész
A Megoldás - második rész
Tömött metróban két utas éppen egy Thermo Burger 3000-et majszolt, miközben nyugodt zakatolás közben közeledtek a Nagy Városba. A vagon falán egy hatalmas reklám hirdettette az imént jóízűen falatozó utasok ételét. "Legfinomabb szintetikus marhahús! Maximum íz!" Kettőjük beszélgetését egy kellemetlen szag szakította félbe, amit fanyar arccal jeleztek is egymásnak. A többi utas is mozgolódni kezdett az egyre fokozódó bűz érzetére, mire az egyik habzó szájjal összeesett, majd még egy, és szép sorjában az összes ember. Mire a megállóba ért, már csak egy zöld gázfelhőt pöfékelő szellemvonat maradt belőle. A sofőr még próbált négykézláb önnön hányásába fetrengve menekülni, de vele is végzett az alattomos támadó.
A Megoldás - második rész
Tömött metróban két utas éppen egy Thermo Burger 3000-et majszolt, miközben nyugodt zakatolás közben közeledtek a Nagy Városba. A vagon falán egy hatalmas reklám hirdettette az imént jóízűen falatozó utasok ételét. "Legfinomabb szintetikus marhahús! Maximum íz!" Kettőjük beszélgetését egy kellemetlen szag szakította félbe, amit fanyar arccal jeleztek is egymásnak. A többi utas is mozgolódni kezdett az egyre fokozódó bűz érzetére, mire az egyik habzó szájjal összeesett, majd még egy, és szép sorjában az összes ember. Mire a megállóba ért, már csak egy zöld gázfelhőt pöfékelő szellemvonat maradt belőle. A sofőr még próbált négykézláb önnön hányásába fetrengve menekülni, de vele is végzett az alattomos támadó.
Nem
sokkal később, és jó pár kilométerrel arrébb egy koszos
panelházban öreg, őszhajú, hajlott hátú, férfi ült tv-t
nézve. Az öreget Hoffmann-nak hívták, és már nagyon elege volt,
hogy mindig egy több száz éve meghalt tudós a rokonának vélik.
A tv-ben rendkívüli híradás ment a nagy
metró-szerencsétlenségről, a bemondónő valamiféle
terrorszervezet támadását latolgatta. Mire a beesett arcú tudós
idegességében elkezdte a
haját tépni, már ami még maradt belőle. A Schampao 3000, a
nevével ellentétben hajápolóként nem, de kopaszítóként
tökéletesen megállta a helyét. Persze ezt a gyártó még időben
észrevette és célközönséget váltott mint tökéletes
szőrtelenítő. Elég hamar kiderült, hogy tudósunk nem az
egyszerű fajtába tartozó, sokkal inkább az őrült
kategóriába sorolandó. A híradás vége után az amúgy sem
rendről híres szobájában még egy kicsit alakított a bútorok
kaotikus elrendezésén, majd katatom állapotban, fotelébe
süllyedve jó pár órára eltűnődött.
A félig macska, félig pingvinszerű lény, mely teljes mértékben
életképes, és még szeretni való is volt, felugrott Hoffmann
ölébe. Elkezdte simogatni kis háziállatát, közben hangosan
magában beszélt, mire a macskapingvin inkább odébb állt. Tudta
mi fog most végbemenni a tudós agyában, na meg környezetében.
Komótosan kicaffogott
a konyhába, majd felmászott a konyha pultra egy szendvicset
készíteni magának. A macskapingvinnek a tisztességes neve Aeetes
Tantalus volt,
még Hoffmann aggatta rá egy régen meghalt filozófus után.
Két
hét bezártság, pár tárgy atomi szinten való elpusztítása, na
meg nem borotválkozás, és nem fürdés meghozta a gyümölcsét.
Egy hamisítatlan őrült
tudós képe, és legalább ötven oldal tele írva, firkálva,
Hoffmann, mint aki jól végezte dolgát, felállt és úgy, amilyen
állapotban volt, elviharzott. Az
emberek az utcán
inkább messziről elkerülték
már, mintsem konfrontálódjanak az egy magában
beszélő elmezavarodott alakkal. Egy cél lebegett a szeme előtt,
miközben rémült emberek tömegén vágta át magát;
minél hamarabb el kellet jutnia a Thermo Burger 3000 Kutatási és
Fejlesztési központjába. Pár utca, tucatnyi síró gyerek, és
őrjöngő világvégét feltételező ember kíséretében sikeresen
megérkezett. Az épület előcsarnokában egy kedves recepciós
hölgy ült. A mosolygós tünemény legalább húsz éve dolgozott
ott, és minden egyesnap munkába állás előtt fél órával
érkezett, mindenkivel kedves volt, egy rossz szava nem volt senkire.
Hoffmannt is azzal a mindent elsöprő kedvességével fogadta,
amivel az előléptetését is szerezte. Akkor még nem tudta, hogy
Hoffmann lesz az okozója az évtizedes karrierje
végének. Eme párbeszéd zajlott le köztük:
– Szép napot kívánok, miben segíthettek? – kérdezte nyájas mosollyal a recepciós.
– Segíteni? Maga nekem? Először magán segítsen, utána beszélhetünk rólam. – itt megállt elgondolkozott Hoffmann, majd elsandított a lépcsők felé. – na kézcsók kedvesem. – mondta és elviharzott az előbb kiszemelt útirányba. Amennyire tudott szaladva indult el megmászni azt a pár lépcsőfokot mely a lifthez vezettet. A recepciós nem tétlenkedett, azonnal riasztotta a biztonságiakat. Az őrök pillanattok alatt ott termettek az öreg előtt. Hoffmann a fizikai törvényekre rácáfolva átverekedte magát a biztonsági emberek betonfal szintű védelmén és beugrott a liftbe. A recepciónál lévő bájos nő halkan magában zokogott, mivel soha, egy ember sem bánt így vele, tudta, hogy a mosolyával, és kedvességével bárkit meg tud győzni, nyugtatni, lefegyverezni. A lift a hatvannyolcadik emeleten állt meg. Amint belépett az Eidenboch - Főnök feliratú szobába, a bent ülő úriember fel sem nézett rá az asztalától, egy kézlegyintés kíséretébe n csak annyit mondott:
– Nem fontos, majd megbeszéljük! – majd unottan írt tovább.
– Hoffmann köhintett halkan, majd hangosabban, erre az asztalnál ülő úriember riadtan nézett fel, úgy gondolta az imént betért ember már tovább is állt.
– Hoffmann? – kérdezte ártatlan meglepődöttségél.
– Én lennék. – mondta komor hangon.
– Mi járatban vagy régi barátom?
– Hagyjuk a formalitásokat, fontos dolgot szeretnék megbeszélni veled!
– Ráér, gyere igyál valamit, gondolom hosszú utat tettél meg idáig. – majd felállt és az iroda sarkában lévő bárszekrényhez sétált. – Whiskyt, vodkát, vagy netalán valami gyengébbet? Van pár üveg borom is, ha azt szeretnél. – gyorsan kihúzta magát és egy aranyló folyadékkal teli üveggel a kezében szelíden hozzá tette. – Ne aggódj ezek még akkor készültek, mikor még voltak rendes növények a földön.
– Köszönöm, nem kérek semmit, nincs sok időm. – mondta egyre türelmetlenebb hangon.
– Ha nem haragszol meg, én azért iszom egy pohárral. – majd kitöltött magának egy elég kellemes adagnyi whiskyt.
– Na de mesélj, mi a helyzet veled? Mióta is nem láttuk egy mást, tíz éve, tizenöt?
– Volt vagy húsz is...
– Igen meglehet, kemény idők jártak akkor mindannyiunkra, a Kannibál Háború mindenkit megviselt.
– Ezzel egyet kell értenem, de beszélnünk kell, a cégedről.
– Áhh már értem, – mosolygott Eidenboch – eljöttél, meggondoltad magad, és szeretnél részesedni.
– Nem, nem arról van szó. - mondta Hoffmann, de a másik nem hagyta tovább beszélni.
– Figyeld, a régi barátságunkra, és az általad elért áttörésekre adok tíz százalék részesedést.
– Nem erről van szó. – ismételte türelmetlenül.
– Nézd még a kedvenc idézeted is megtartatom, ez lett a dolgozóink mottója is. – majd megfordulva maga fölé mutatott.
A falon egyszerű keretben, egy fehér lapon csak annyi állt: „Egyszer eljön majd a nap mikor a boldogságod felé vezető útra lépsz, és akkor el kell döntened elindulsz e rajta, vagy inkább toporogsz egy helyben.” Hoffmann felnézett majd mosolyogva fejét ingatta.
– Majdnem.
– Kicsit átfogalmaztam, de így is jó szerintem. – belekortyolt whiskyjébe majd önelégülten hozzá tette. – Legyen tizenöt, de semennyivel sem több.
– Nem, tényleg nem érdekel a részesedés! – egyre ingerültebben beszélt.
– Akkor? Jöttél nekem megint prédikálni, hogy nem teszünk jót az emberiségnek, satöbbi?
– Nézd meg, mit értünk el, a világ egy jobb hely lett, nincs többé éhezés, a cégem, világ minden részén ételt ad az éhezőknek. Jöhetnék mindenféle számokkal, de a lényeg: 19 milliárd emberből 18 milliárd szinte csak a mi ételünket eszi, és nézd meg; boldogok.
– Pont erről szeretnék veled beszélni. Abba kell hagynod a burgerek gyártását, nagyobb kárt okozol vele, mint hasznot.
– Miről beszélsz? – Eidenboch egyre idegesebb lett. – Hányszor kell még elmondanom neked, nincs más lehetőség. Mit akarsz, egy újabb Kannibál Háborút? Ez az egyetlen egy esélyünk.
– Az általad készített élelmiszerben olyan anyagok vannak, melyek nagymértékben károsítják az emberi szervezetet, és nem legfőképpen a környezetet.
– Hagyjuk ezt a szent szöveget, mindig is ez volt, régen is volt valamennyi káros anyag tartalma az ételeknek, de amiről nem tudnak, nem fáj nekik nem mellesleg még finom is.
– Figyelj Eidenboch! Mondhatsz nekem bármit, nem érdekel, de az élelmiszer, amit előállítotok, a szervezetbe jutva emésztés során olyan mérgező mellékanyagokat, legfőképpen gázokat termel mely egy zárt helyen halálos is lehet.Ez a dolog az emberiségre nézve akár végzetes kimenetellel is végződhet. Nézd meg a metró szerencsétlenséget, nem lehet véletlen.
– Azt mondod az emberek bélgáza öl, vagyis ha fingasz, meghalsz? – kérdezte cinikusan.
– Nem teljesen így fogalmaznék de lényegében igen.
Hangos nevetés majd újabb adag ital kitöltése után tettetett komolysággal nézet Hoffmannra.
– Öreg csirkefogó, te mindig meg tudsz nevettetni, beszínesítetted a napom, köszönöm. Na de komolyan miért jöttél?
– Megkérni, hogy zárd be a céget, mert az ételben, melyet csinálsz, iszonyatosan nagy veszély van.
– Tényleg nem viccelsz, csak hadd kérdezek valamit, eddig ezt miért nem vettük észre? Az eljárás tökéletesen működik, igaz, hogy sok üzemből visszamaradt anyagokat alkalmazunk, mint pl alumínium, vagy fáradt olaj, de lényegében mindent feltudunk használni. Ez csak neked köszönhető, a te eljárásod forradalmasította az élelmiszeripart.
– Én egy olyan eljárást dolgoztam ki, mely sok felesleges anyagot fel tud dolgozni, és után más területeken hasznosítani, de az eljárással veszélyes és mérgező anyagok is maradnak vissza, egyáltalán nem ételkészítésre terveztem.
– De bevált, sokkal többet nyertünk vele mint gondolnád.
– Te nyertél vele, én nem, te elloptad tőlem és a saját érdekeid nézted csak. Hadd kérdezek valamit, te is a saját terméked eszed?
– Nem, dehogy! Én megtehetem, hogy minőségi alapanyagokkal készülteket egyek, és ugyan már, nem el loptam, megvettem. – idegesen felállt, mire a másik is fintorgó arccal.
– Nem szeretnék újabb vitát nyitni, csak megkérni, hagyd abba ezt a fajta gyártási módszert.
– Nem lehet, nem érted, nincs más mód az emberiség élelmezésére.
Hoffmann hiába próbálta meggyőzni Eidenbochot, nem sikerült, inkább vett egy mély levegőt, kezet nyújtott és elment. A recepción rendőrök és orvosok tolongtak, mint kiderült egy nő önön életét kioltotta a wc-ben három méter fogselyemmel. Az utcán egy jómódú öltönyös úriember lépett hozzá mosolyogva, és egy telefonszámot nyomott a kezébe, majd elviharzott. Mikor haza ért, Tantalus már türelmetlenül várta, és az érkezés örömében egy olyasfajta hangot hallatott magából, mely se nem nyávogás, se nem a jellegzetes huk-huk pingvin hang, hanem ennek a kettőnek egy elégé rémisztő egyvelege, melyet leginkább úgy lehetne leírni, mintha egy macska bagzási vinnyogás közben bereked és elkezd csuklani folyamatosan. Miután idegesen lepihent ,mivel nem sikerült elérnie célját, és látta a végzete felé rohanó világot. Majd eszébe jutott a telefonszám, melyet a furcsa idegentől kapott. Tárcsázta a több százéves, de még érdekes módon működő muzeális telefonján, majd várt. Egy barátságosan rekedt hang szólt bele.
– Hoffmann! Örömmel tölt el, hogy ilyen hamar felkeresett.
– Részemről is a szerencse – dünnyögte. – remélem gyors lesz, sokba kerül nekem a telefonálás.
– Ne aggódjon, én állom.
– Mit szeretne tőlem?
– Tudjuk, milyen elmélettel állt elő, és tudjuk: nem hisznek magának, és kinevetik önt az új fajta gondokkal kapcsolatban.
– Milyen gondokra gondol?
– Tudja maga, csak kapcsolja be a tvt.
Úgy tett, ahogy a vonal túlvégén lévő hang ajánlotta. A képernyő, amint kiélesedett, csak hírek tömkelege szaladt végig. A tudósítások a világ különböző pontjairól voltak. A felvételeken vonatokból, buszokból, és sok helyen házakból egy zöldes-sárgás gáz terjengett ki, néha néha vonagló, vagy saját hányásában kúszó emberek kíséretében..
– Szóval maga hisz nekem?
– Nem csak én, sokan mások is úgy gondolják igaza van magának az emberiség élelmezésével kapcsolatban, és ha nem teszünk semmit, hamarosan hatalmas problémákkal nézünk szembe.
– Mit szeretnének, mit tegyek?
– Jöjjön el hozzánk, és megbeszéljük a részleteket.
Habozott egy darabig, körül nézet majd tekintette a házi kedvencére tévedt, aki ezalatt mit sem sejtve a figyelő szempárról, kényelmesen papír lapokat rendezgettet az egyik sarokba. Majd mikor feltűnt neki, hogy figyelik, szépen lassan elkezdte őket jobbra balra lökődni, mint ha csak játszana velük, majd túlvilági vinnyogások között arrébb pattogott.
– Öhm, van egy kissé különc háziállatom.
– Ne féljen nem fogjuk megenni.
– Rendben, elmegyek.
– Kitűnő, holnap felkeressük magát, további szép napot. – abban a pillanatban amint kimondta megszakadt a vonal, letette.
– A viszonthallásra – mondta, majd egy pillanatig még nézte a kagylót és letette ő is.
Egy percre elgondolkozott, majd pár ruhát dobált egy nagyon régi bőröndbe. A másnap hamar eljött, és el is indultak egy fekete öltönyös, nagyon szótlan ember társaságában. Repülőn több órát utaztak, mígnem elérkeztek egy nagyon hideg helyre, ahol sok nagy hegy meg a hozzá való hó és jég volt. Onnan még ismét jó pár órát repültek, mire megérkeztek. Az épület egy hatalmas bunker volt egy hegy gyomrában. Rengeteg munkás, fehér és sárga ruhában rohangáltak fel s alá, mintha tudnák, mit csinálnak. Mint utóbb megtudta, a fehérek voltak a tudósok, a sárgák a dolgozók, és tudták mit csinálnak. Azt is megtudta, hogy az úriember, aki felkereste egy, a világ leggazdagabb emberei közül. Három tervet vázoltak fel neki. Az első terv egy működő megoldást találni az emberiség élelmezésre, és ezáltal elhagyni a veszélyes elemeket tartalmazó ételek gyártását. A második terv akkor lép életbe mikor az első elbukik. A terv a föld lakosságának egy tiszta bombával való redukálása, mely pusztít, de nem teszi lakhatatlanná a robbanás helyét szemben nukleáris testvérével. A harmadik, egyben utolsó terv egy kolónia hajó építése, mely ad egy új lehetőséget az emberiségnek egy másik bolygón. Ezek a tervek, ha eljön az idő egymás után lépnek életbe, már ha sikerül megoldani a problémájukat. Hoffmannt az első terv problémájának megoldására kérték fel.
Több évnyi hiábavaló kísérlet után kezdték feladni a reményt. A Földön eközben emberek milliárdjai haltak meg a halálos gázokban, de a vezetők nem tudták, vagy nem akarták megérteni a probléma okát, de idővel túl késő is lett volna. Az első terv meghiúsult, és Hoffmannt átvezényelték a Harmadik tervhez. Valamikor a bombák ledobása után pár héttel történhetett meg, mikor már a bolygó alacsonyabban fekvő részei lakhatatlanná váltak a gázoktól, hogy megjelentek a hamburgerekre emlékeztető óriás lények, melyek minden élőt magukba emésztettek. Minden tökéletes volt a bárka tervvel, kivéve a meghajtást, mivel a földön levő anyagok melyek képesek lettek volna meghajtani az űrhajót, már olyan helyeken voltak, melyek elérhetetlen lettek volna számukra. Egy napon Hoffmann már úgy gondolta veszett ügy az egész, és a gáz már a hegy lábának közelében terjengett. Hirtelen jött a felvilágosodás, persze ennek a felvilágosodásnak valószínűleg a földön élő utolsó állatnak köszönhető. Sikeresen elmutogatta neki a megoldást, ami nem más mint a gáz. Persze ez beletelt egy jó pár percbe mire felfogta, hogy nem éppen kimúlni akar a hőn szeretett macskapingvinje, hanem csak szimplán próbálja elmagyarázni neki a lényeget. A megoldás teljesen kézen fekvő volt és ott hevert mind végig előtte, vagy is inkább lebegett. Az emberek bélgáza oly hatalmas energiát rejtett magában, mely még a legelvetemültebb, fúziós kísérleteken szocializálódót tudós legmélyebb verejtéktől áztatott álmában sem merült volna fel. Hoffmann hamar átalakította az űrhajó energiaeltátásért felellős reaktorát, majd megtöltötték a hegy közepénél kavargó gázzal. A hajóval minden rendben volt, felszállt, elindult, és mindenki boldog volt, az egész emberiség, mármint az az 56 fő, és a macskapingvin. Végleg elhagyták a Földet, bélgázostul, hamburgerszörnyestül.
Valamikor a távoli jövőben valahol a Nagy Városban, épp két óriási hamburger szörny beszélget.
– Te, tudod mik voltak ezek?
– Nem, de finomak.
– De hallod, hasonlítanak arra a köre.
– Áh, nem hiszem.
– Pedig de.
– Mindegy, csak egyél.
– De emlékszel a Vének meséire, azt mondták egyszer eljönnek majd a teremtőink, és elhozzák az aranykort.
– Áh nem hiszem, hogy azok lettek volna.
– Pedig tényleg hasonlítottak.
– Jó, most már hagyj nyugodtan enni.
– Rendben.
– Szép napot kívánok, miben segíthettek? – kérdezte nyájas mosollyal a recepciós.
– Segíteni? Maga nekem? Először magán segítsen, utána beszélhetünk rólam. – itt megállt elgondolkozott Hoffmann, majd elsandított a lépcsők felé. – na kézcsók kedvesem. – mondta és elviharzott az előbb kiszemelt útirányba. Amennyire tudott szaladva indult el megmászni azt a pár lépcsőfokot mely a lifthez vezettet. A recepciós nem tétlenkedett, azonnal riasztotta a biztonságiakat. Az őrök pillanattok alatt ott termettek az öreg előtt. Hoffmann a fizikai törvényekre rácáfolva átverekedte magát a biztonsági emberek betonfal szintű védelmén és beugrott a liftbe. A recepciónál lévő bájos nő halkan magában zokogott, mivel soha, egy ember sem bánt így vele, tudta, hogy a mosolyával, és kedvességével bárkit meg tud győzni, nyugtatni, lefegyverezni. A lift a hatvannyolcadik emeleten állt meg. Amint belépett az Eidenboch - Főnök feliratú szobába, a bent ülő úriember fel sem nézett rá az asztalától, egy kézlegyintés kíséretébe n csak annyit mondott:
– Nem fontos, majd megbeszéljük! – majd unottan írt tovább.
– Hoffmann köhintett halkan, majd hangosabban, erre az asztalnál ülő úriember riadtan nézett fel, úgy gondolta az imént betért ember már tovább is állt.
– Hoffmann? – kérdezte ártatlan meglepődöttségél.
– Én lennék. – mondta komor hangon.
– Mi járatban vagy régi barátom?
– Hagyjuk a formalitásokat, fontos dolgot szeretnék megbeszélni veled!
– Ráér, gyere igyál valamit, gondolom hosszú utat tettél meg idáig. – majd felállt és az iroda sarkában lévő bárszekrényhez sétált. – Whiskyt, vodkát, vagy netalán valami gyengébbet? Van pár üveg borom is, ha azt szeretnél. – gyorsan kihúzta magát és egy aranyló folyadékkal teli üveggel a kezében szelíden hozzá tette. – Ne aggódj ezek még akkor készültek, mikor még voltak rendes növények a földön.
– Köszönöm, nem kérek semmit, nincs sok időm. – mondta egyre türelmetlenebb hangon.
– Ha nem haragszol meg, én azért iszom egy pohárral. – majd kitöltött magának egy elég kellemes adagnyi whiskyt.
– Na de mesélj, mi a helyzet veled? Mióta is nem láttuk egy mást, tíz éve, tizenöt?
– Volt vagy húsz is...
– Igen meglehet, kemény idők jártak akkor mindannyiunkra, a Kannibál Háború mindenkit megviselt.
– Ezzel egyet kell értenem, de beszélnünk kell, a cégedről.
– Áhh már értem, – mosolygott Eidenboch – eljöttél, meggondoltad magad, és szeretnél részesedni.
– Nem, nem arról van szó. - mondta Hoffmann, de a másik nem hagyta tovább beszélni.
– Figyeld, a régi barátságunkra, és az általad elért áttörésekre adok tíz százalék részesedést.
– Nem erről van szó. – ismételte türelmetlenül.
– Nézd még a kedvenc idézeted is megtartatom, ez lett a dolgozóink mottója is. – majd megfordulva maga fölé mutatott.
A falon egyszerű keretben, egy fehér lapon csak annyi állt: „Egyszer eljön majd a nap mikor a boldogságod felé vezető útra lépsz, és akkor el kell döntened elindulsz e rajta, vagy inkább toporogsz egy helyben.” Hoffmann felnézett majd mosolyogva fejét ingatta.
– Majdnem.
– Kicsit átfogalmaztam, de így is jó szerintem. – belekortyolt whiskyjébe majd önelégülten hozzá tette. – Legyen tizenöt, de semennyivel sem több.
– Nem, tényleg nem érdekel a részesedés! – egyre ingerültebben beszélt.
– Akkor? Jöttél nekem megint prédikálni, hogy nem teszünk jót az emberiségnek, satöbbi?
– Nézd meg, mit értünk el, a világ egy jobb hely lett, nincs többé éhezés, a cégem, világ minden részén ételt ad az éhezőknek. Jöhetnék mindenféle számokkal, de a lényeg: 19 milliárd emberből 18 milliárd szinte csak a mi ételünket eszi, és nézd meg; boldogok.
– Pont erről szeretnék veled beszélni. Abba kell hagynod a burgerek gyártását, nagyobb kárt okozol vele, mint hasznot.
– Miről beszélsz? – Eidenboch egyre idegesebb lett. – Hányszor kell még elmondanom neked, nincs más lehetőség. Mit akarsz, egy újabb Kannibál Háborút? Ez az egyetlen egy esélyünk.
– Az általad készített élelmiszerben olyan anyagok vannak, melyek nagymértékben károsítják az emberi szervezetet, és nem legfőképpen a környezetet.
– Hagyjuk ezt a szent szöveget, mindig is ez volt, régen is volt valamennyi káros anyag tartalma az ételeknek, de amiről nem tudnak, nem fáj nekik nem mellesleg még finom is.
– Figyelj Eidenboch! Mondhatsz nekem bármit, nem érdekel, de az élelmiszer, amit előállítotok, a szervezetbe jutva emésztés során olyan mérgező mellékanyagokat, legfőképpen gázokat termel mely egy zárt helyen halálos is lehet.Ez a dolog az emberiségre nézve akár végzetes kimenetellel is végződhet. Nézd meg a metró szerencsétlenséget, nem lehet véletlen.
– Azt mondod az emberek bélgáza öl, vagyis ha fingasz, meghalsz? – kérdezte cinikusan.
– Nem teljesen így fogalmaznék de lényegében igen.
Hangos nevetés majd újabb adag ital kitöltése után tettetett komolysággal nézet Hoffmannra.
– Öreg csirkefogó, te mindig meg tudsz nevettetni, beszínesítetted a napom, köszönöm. Na de komolyan miért jöttél?
– Megkérni, hogy zárd be a céget, mert az ételben, melyet csinálsz, iszonyatosan nagy veszély van.
– Tényleg nem viccelsz, csak hadd kérdezek valamit, eddig ezt miért nem vettük észre? Az eljárás tökéletesen működik, igaz, hogy sok üzemből visszamaradt anyagokat alkalmazunk, mint pl alumínium, vagy fáradt olaj, de lényegében mindent feltudunk használni. Ez csak neked köszönhető, a te eljárásod forradalmasította az élelmiszeripart.
– Én egy olyan eljárást dolgoztam ki, mely sok felesleges anyagot fel tud dolgozni, és után más területeken hasznosítani, de az eljárással veszélyes és mérgező anyagok is maradnak vissza, egyáltalán nem ételkészítésre terveztem.
– De bevált, sokkal többet nyertünk vele mint gondolnád.
– Te nyertél vele, én nem, te elloptad tőlem és a saját érdekeid nézted csak. Hadd kérdezek valamit, te is a saját terméked eszed?
– Nem, dehogy! Én megtehetem, hogy minőségi alapanyagokkal készülteket egyek, és ugyan már, nem el loptam, megvettem. – idegesen felállt, mire a másik is fintorgó arccal.
– Nem szeretnék újabb vitát nyitni, csak megkérni, hagyd abba ezt a fajta gyártási módszert.
– Nem lehet, nem érted, nincs más mód az emberiség élelmezésére.
Hoffmann hiába próbálta meggyőzni Eidenbochot, nem sikerült, inkább vett egy mély levegőt, kezet nyújtott és elment. A recepción rendőrök és orvosok tolongtak, mint kiderült egy nő önön életét kioltotta a wc-ben három méter fogselyemmel. Az utcán egy jómódú öltönyös úriember lépett hozzá mosolyogva, és egy telefonszámot nyomott a kezébe, majd elviharzott. Mikor haza ért, Tantalus már türelmetlenül várta, és az érkezés örömében egy olyasfajta hangot hallatott magából, mely se nem nyávogás, se nem a jellegzetes huk-huk pingvin hang, hanem ennek a kettőnek egy elégé rémisztő egyvelege, melyet leginkább úgy lehetne leírni, mintha egy macska bagzási vinnyogás közben bereked és elkezd csuklani folyamatosan. Miután idegesen lepihent ,mivel nem sikerült elérnie célját, és látta a végzete felé rohanó világot. Majd eszébe jutott a telefonszám, melyet a furcsa idegentől kapott. Tárcsázta a több százéves, de még érdekes módon működő muzeális telefonján, majd várt. Egy barátságosan rekedt hang szólt bele.
– Hoffmann! Örömmel tölt el, hogy ilyen hamar felkeresett.
– Részemről is a szerencse – dünnyögte. – remélem gyors lesz, sokba kerül nekem a telefonálás.
– Ne aggódjon, én állom.
– Mit szeretne tőlem?
– Tudjuk, milyen elmélettel állt elő, és tudjuk: nem hisznek magának, és kinevetik önt az új fajta gondokkal kapcsolatban.
– Milyen gondokra gondol?
– Tudja maga, csak kapcsolja be a tvt.
Úgy tett, ahogy a vonal túlvégén lévő hang ajánlotta. A képernyő, amint kiélesedett, csak hírek tömkelege szaladt végig. A tudósítások a világ különböző pontjairól voltak. A felvételeken vonatokból, buszokból, és sok helyen házakból egy zöldes-sárgás gáz terjengett ki, néha néha vonagló, vagy saját hányásában kúszó emberek kíséretében..
– Szóval maga hisz nekem?
– Nem csak én, sokan mások is úgy gondolják igaza van magának az emberiség élelmezésével kapcsolatban, és ha nem teszünk semmit, hamarosan hatalmas problémákkal nézünk szembe.
– Mit szeretnének, mit tegyek?
– Jöjjön el hozzánk, és megbeszéljük a részleteket.
Habozott egy darabig, körül nézet majd tekintette a házi kedvencére tévedt, aki ezalatt mit sem sejtve a figyelő szempárról, kényelmesen papír lapokat rendezgettet az egyik sarokba. Majd mikor feltűnt neki, hogy figyelik, szépen lassan elkezdte őket jobbra balra lökődni, mint ha csak játszana velük, majd túlvilági vinnyogások között arrébb pattogott.
– Öhm, van egy kissé különc háziállatom.
– Ne féljen nem fogjuk megenni.
– Rendben, elmegyek.
– Kitűnő, holnap felkeressük magát, további szép napot. – abban a pillanatban amint kimondta megszakadt a vonal, letette.
– A viszonthallásra – mondta, majd egy pillanatig még nézte a kagylót és letette ő is.
Egy percre elgondolkozott, majd pár ruhát dobált egy nagyon régi bőröndbe. A másnap hamar eljött, és el is indultak egy fekete öltönyös, nagyon szótlan ember társaságában. Repülőn több órát utaztak, mígnem elérkeztek egy nagyon hideg helyre, ahol sok nagy hegy meg a hozzá való hó és jég volt. Onnan még ismét jó pár órát repültek, mire megérkeztek. Az épület egy hatalmas bunker volt egy hegy gyomrában. Rengeteg munkás, fehér és sárga ruhában rohangáltak fel s alá, mintha tudnák, mit csinálnak. Mint utóbb megtudta, a fehérek voltak a tudósok, a sárgák a dolgozók, és tudták mit csinálnak. Azt is megtudta, hogy az úriember, aki felkereste egy, a világ leggazdagabb emberei közül. Három tervet vázoltak fel neki. Az első terv egy működő megoldást találni az emberiség élelmezésre, és ezáltal elhagyni a veszélyes elemeket tartalmazó ételek gyártását. A második terv akkor lép életbe mikor az első elbukik. A terv a föld lakosságának egy tiszta bombával való redukálása, mely pusztít, de nem teszi lakhatatlanná a robbanás helyét szemben nukleáris testvérével. A harmadik, egyben utolsó terv egy kolónia hajó építése, mely ad egy új lehetőséget az emberiségnek egy másik bolygón. Ezek a tervek, ha eljön az idő egymás után lépnek életbe, már ha sikerül megoldani a problémájukat. Hoffmannt az első terv problémájának megoldására kérték fel.
Több évnyi hiábavaló kísérlet után kezdték feladni a reményt. A Földön eközben emberek milliárdjai haltak meg a halálos gázokban, de a vezetők nem tudták, vagy nem akarták megérteni a probléma okát, de idővel túl késő is lett volna. Az első terv meghiúsult, és Hoffmannt átvezényelték a Harmadik tervhez. Valamikor a bombák ledobása után pár héttel történhetett meg, mikor már a bolygó alacsonyabban fekvő részei lakhatatlanná váltak a gázoktól, hogy megjelentek a hamburgerekre emlékeztető óriás lények, melyek minden élőt magukba emésztettek. Minden tökéletes volt a bárka tervvel, kivéve a meghajtást, mivel a földön levő anyagok melyek képesek lettek volna meghajtani az űrhajót, már olyan helyeken voltak, melyek elérhetetlen lettek volna számukra. Egy napon Hoffmann már úgy gondolta veszett ügy az egész, és a gáz már a hegy lábának közelében terjengett. Hirtelen jött a felvilágosodás, persze ennek a felvilágosodásnak valószínűleg a földön élő utolsó állatnak köszönhető. Sikeresen elmutogatta neki a megoldást, ami nem más mint a gáz. Persze ez beletelt egy jó pár percbe mire felfogta, hogy nem éppen kimúlni akar a hőn szeretett macskapingvinje, hanem csak szimplán próbálja elmagyarázni neki a lényeget. A megoldás teljesen kézen fekvő volt és ott hevert mind végig előtte, vagy is inkább lebegett. Az emberek bélgáza oly hatalmas energiát rejtett magában, mely még a legelvetemültebb, fúziós kísérleteken szocializálódót tudós legmélyebb verejtéktől áztatott álmában sem merült volna fel. Hoffmann hamar átalakította az űrhajó energiaeltátásért felellős reaktorát, majd megtöltötték a hegy közepénél kavargó gázzal. A hajóval minden rendben volt, felszállt, elindult, és mindenki boldog volt, az egész emberiség, mármint az az 56 fő, és a macskapingvin. Végleg elhagyták a Földet, bélgázostul, hamburgerszörnyestül.
Valamikor a távoli jövőben valahol a Nagy Városban, épp két óriási hamburger szörny beszélget.
– Te, tudod mik voltak ezek?
– Nem, de finomak.
– De hallod, hasonlítanak arra a köre.
– Áh, nem hiszem.
– Pedig de.
– Mindegy, csak egyél.
– De emlékszel a Vének meséire, azt mondták egyszer eljönnek majd a teremtőink, és elhozzák az aranykort.
– Áh nem hiszem, hogy azok lettek volna.
– Pedig tényleg hasonlítottak.
– Jó, most már hagyj nyugodtan enni.
– Rendben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése