Interjú - Aeetes Tantalus

– Kezdhetem?

…

– A Nevem Aeetes Tantalus, és hetvenöt éves vagyok.

…

– A Nagy Városban.

…

– Őszintén, nem is tudom pontosan honnan kezdjem.

…

– Hogy mikor kezdődött az egész, nem emlékszem tisztán, régen, talán ötven éve.

…

– Igen, akkoriban mind azt hittük, hogy mi szartuk a spanyol viaszt, tényleg, szentül hittük.
…

– Visszagondolva érdekes világ volt, amiben éltünk, mindenki abból próbált sikeres lenni, amihez egyáltalán nem értett.

…

– Szó szerint mindenki, én például novellákat írtam, pedig nem is tudok írni.

…

– Hát persze, a fiatalok köptek az idősekre, az idősek a fiatalokra, a barnák a sárgákra, a sárgák a fehérekre, a zöldek a vörösökre,egyszóval mindenki köpködött mindenkire, és a nagy fröcskölés közepette nem vettük észre, hogy rohant el mellettünk a világ.

…

– Pontosan így volt, mindenki azt hitte, hogy különbözik a másiktól, és mindenki annyira egyedi akart lenni, hogy végül teljesen ugyanolyan lett, mint a többi.

…

– Volt egy film, amiből mindig egy párbeszéd töredék jutott eszembe, mikor ültem valamelyik tömegközlekedési járművön és néztem az emberek lefele hajló, néhol mereven előretekintő, kifejezéstelen arcát. A részlet valahogy így szólt, már amire emlékszem: „nem tudok olyan helyen élni, ahol a közönyt elfogadják, sőt, úgy értékelik, mintha erény volna...” de utána mindig lenéztem és láttam, mi van a kezemben, és folytattam magamban azt a részletet, ami valahogy így hangzott.: Te sem vagy más, te sem vagy jobb…

…

– Igen, éjjel-nappal, nem bírtam, nem bírtuk letenni.

…

– Mikor már láttuk a jeleket, akkor sem, nem foglalkoztunk vele.

…

– Tipikus emberi hülyeség volt, azt hinni ami mással megtörténik az velünk nem fog.

…

– Miután megtörtént, azt mondták nekünk: „nincs probléma, semmi gond, hamar megoldjuk.”

…

– Nem, nem sikerült nekik, teltek a napok, hetek, hónapok, de csak egyre jobban romlott a helyzet. Minden nagyvárosban megjelent egy olyan valami… és csak nőtt.

…

– Visszagondolva szerintem azért mert csak azzal foglalkoztunk, éjjel nappal, ezáltal táplálva őket.

…

– Bent kellett maradni a lakásban, nem mehettünk ki, igaz néha megállt a ház előtt egy-egy szállítóautó és hozott valamennyi élelmet, wcpapírt, és ehhez hasonló dolgokat.

…

– Végül is ha jobban belegondolok azok voltak életem legkényelmesebb hónapjai, és szerintem mindenkinek.

…

– Nehéz, nagyon nehéz róla beszélni.

…

– Rendben megpróbálok. Tehát azon a napon Apám szólt, hogy nézzek ki az ablakon, azt mondta, valami nincs rendben kint. Én már akkoriban hónapok óta nem néztem ki az utcára, teljesen felesleges volt, mert már kint sem történt semmi De aznap…

…

– Így van, az a valami egyre csak nőtt, addig a napig… majd' szétrobbant ilyen kis darabokra.

…

– Igen, pont ugyanolyanok mint azok, csak nagyban.

…

– Durván mint egy ember, talán picivel nagyobb.

…

– Módszeresen betörtek minden házba, majd nagyon sok embert kiráncigáltak az utcára. Nem mindenkit, a szerencsésebbeket egyből megölték, de akit nem…

…

– Tényleg nehéz... az egész családom…

…

– Nem! Szeretném folytatni.

…

– Szörnyű volt, kettétépték őket, majd mintha kiszívnának valamit a testükből….

…

– Igen, és én is, ha nem jönnek ők.

…

– Mi csak Megmentöknek hívtuk őket.

…

– Nem látták őket, mintha nem is léteztek volna számukra, szerintem így sikerült nekik.

…

– Nehéz körülírni.

…

– Kik voltak? Nem tudjuk, azt mondták, hogy valójában mindig köztünk éltek.

…

– Az utcákon, erdőkben, hegyekben.

…

– Lehetséges, mert ők nem használták azokat.

…

– Nem, erről nem szeretnék beszélni, azóta egyszer sem mondtam ki azt a szót, és nem is szeretném míg élek.

…

– Soha, és nem is tudnánk már, mert elpusztítottuk az összeset.

…

– Nem tudom, talán jobb így.

…

– Rendben.

...