A Megoldás - első rész

Iszonyatosan meleg nap volt, a hőmérséklet kibírhatatlan szintjét kezdte megütni. Kivéve az Elnöki Tudományos Épület hatvannyolcadik szintjének tanácsteremében. A légkondicionálók kellemesre hűtötték bent a levegőt. Már vagy négy órája ültek, szinte szótlanul. Az életkori átlag bőven meglépte a hatvanat is, és a tudósok aránya is elérte a száz százalékot. Ritkán volt olyan alkalom, mikor egy helyen lettek volna az emberiség, feltételezetten legnagyobb tudósai, legalábbis ők, és a környezetük ezt gondolta. Ez az alkalom is pont ilyen volt. A ventilátor monoton bugását csak a tűzjelző néha-néha felvinnyogó, vészjósló csipogása törte meg. De ez a csipogás már kezdett Dr. Deris agyára menni. Olyannyira, hogy inkább az ülés berekesztését fontolgatta. Tudta nem lesz könnyű menet az Elnök elé állni és elmondani, kudarcot vallottak. Időnként valaki mormogott párszót, vagy nagy sercegések közepette elkezdett valamit firkálni az előtte heverő papira. Ez Dr. Heinhelnek ment a legjobban, ö már szinte egy komplett képregényt alkotott, aminek a főszereplője ö maga volt. A története a bolygó megmentéséről szólt, melyben egy hatalmas, és veszedelmes vírus próbálta kiirtani az emberi fajt. Dr. Sechen a laptopján éppen egy nagyon „hideg” színű közösségi oldalon fiatal lányokat nézegettet elégedett élvezettel. Valaki a sarokban majszolt valamit. Amint feltűnt neki, hogy minden szempár rátapadt, szépen lassan vissza süllyesztette táskájába a félig megcsócsált tábla csokit.

Hank és Én

Valamikor '34 nyarán történhetett, ha jól emlékszem. Hank és én repülőre szálltunk, az utolsó, üzemanyag égetéses elven működők egyikére. Valahol Új-Párizs felett repültünk mikor a gép találatot kapott. Először azt hittük valamiféle légvédelmi lézer , bár furcsálltuk az egészet. Az Új-Francia kormány mint köztudott, nem éppen kiszámíthatóságáról volt híres, de egy ilyesfajta támadást még ők sem engedhettek meg maguknak. Ahogy az lenni szokott ilyenkor a repülő elkezdett dugóhúzóban zuhanni a zöldellő táj felé. Itt már elkönyveltük, hogy szeretett hazánkat Mahazoniát nem látjuk többé. A gép be is csapódott a földbe, szépen végig szántva egy bárányokkal teli mezőt. (Mondjuk ez a része a történetnek a bárányoknak nem annyira tetszett.) De ekkor még furcsább dolog történt, Hank és én túléltük a zuhanást, és egy karcolás nem volt rajtunk. A repülőből kikászálódva ötlött szembe a tény, nem légvédelmi lézer volt, hanem egy földönkívüli űrhajó csapódott a gépnek. Hosszra vagy megvolt egy iskola busznyi is, szélességre mintha négyen, vagy öten egymás mellé állnának. Az űrhajó oldala teljesen sima volt, és mikor oda mentünk, hogy megnézzük közelebbről is. Hirtelen kinyílt az oldala majd… - Fater megint elkalandoztál, ne beszélj badarságokat a gyereknek, nem fog tudni este aludni.
- De Apa! Papa találkozott velük! Én hiszek neki!
- Látod Fater, mi lesz mindig a meséid vége? Mindegy mi indulunk, jövőhetén ugyanilyen időben jövünk, és a macskát ne felejtsd el megetetni.
- Rendben fiam, de nincs is macskám!

Nem sokkal később egy kis szürke alak lépett ki a ruhás szekrényből. Magasságra megvolt vagy fél-embernyi.
- Elmentek? - kérdezte a kis szürke.
- Igen, el!
- Hagytak itt macska kaját?
- Hagytak...

A Háború Pokla

Emlékszem, valahol Franciaország mélyén lehetünk, nem messze Párizstól. Addigra az egész szakaszunk kezdte elveszíteni az ép eszét. Próbáltuk az egészet úgy felfogni, mintha csak egy színházi műsor, egy vígjáték lenne. Így esett meg az is, hogy Kis Jimmy aknavetővel annyira megnevettette a náci katonákat, amazok a röhögéstől darabokra szakadtak. Persze nálunk is volt pár ember aki nem bírta vissza tartani magát, és hatalmas röhögés közepette kinyúlva meghalt, valószínűleg nem bírta a szívük a sok nevetést. Kedvencem az volt, mikor Fred az egyik ház mögül kiszaladva egy tomival nagyon meglepte a nácikat, amazok hasukat fogva földre rogytak a nevetéstől. Akkoriban mindenki próbált más embereket megnevettetni. Ez a németeknek, és az oroszoknak nagyon jól ment, nevető táborokat hoztak létre és ott nagyon sok embert megvicceltek. Mondjuk mi sem szégyenkeztünk, csináltunk egy bombát amivel nagyon megnevettettük a japánokat, kétszer is. Engem is megvicceltek, olyannyira, hogy mind két lábam leszakadt. Kemény idők jártak akkoriban, de a sok viccelődés és nevetés valamennyit enyhített az egészen...