Channarau az Örök

Egy szikla volt az idő kavargó, fortyogó mocsarában, egy szikla mely a kezdetektől létezett. Nem volt sem jó, sem rossz, ő volt az univerzum elmozdíthatatlan állandója. Piros palástja már rég megkopott a több ezer eon végtelenjébe nyúló harcai során. Hosszú ősz szakállát dohányfüst marta. Hívták őt sokféle nyelven sokféleképpen: A távoli Tau Ceti humanoid forma termeszei: Aarchaitának, a Menderi gázóriás végtelen mélységű hidrogéntenger lakói csak Muhunának nevezték. Földi emberek és a A-Centaurii mindarinok tűnékeny civilizációjában csak Calaausnak. Sokféle formában volt már jelen a világban. De ma a földön mindenki csak Mikulásként ismeri.

Soha senki nem tudta az igazi szándékát, csak a gyermekek felé irányuló kedvességéről volt ismert. Pedig az igazság teljesen más volt. Ősi bűntudata hajtotta a végtelen éjszakába. Egy nap mikor ő volt a kedves Mikulás, majd levetette álarcát, és leporolt bűntudatát ismét visszasüllyesztette táskája mélyére, hogy elővegye aktuális kedvencét, egy vértől rozsdás toport, mely nem volt más, mint egy rezgéselnyelő baltába oltott hideg-fúziós pokolpuska. Megnyergelte deventérium-vasba öltöztetett Lucifer nevű rémszarvasát, és elindult, hogy tegye amit tennie kell. Az élőket védte a holtaktól, túlvilág milliónyi gonoszától, melyek minden pillanatban ezerféle aljas módszerrel ártatlanok lelkére vadásztak

Egy rég elfeledett civilizáció, a Buhallák álltak legközelebb az igazság megértéséhez. Szerintük Channarau, ahogy ők hívták. A kezdetetek kezdetén, mikor még halandó volt, egy, a mostanihoz nagyon hasonló, de békésebb világban épített egy gépet, mellyel el akarta érni, hogy a világok dimenziósíkjai eggyé váljanak. Célja az volt: ne legyen halandóság, ne legyenek betegségek, és örök harmónia uralja az univerzumot. Sajnos terve nem sikerült. A gép, melyet megalkotott, az üzembe helyezés pillanatában elromlott, és magába szippantotta az összes létező dimenziót. Nem sokon múlott, hogy a világ örökre eltűnjön, egy hihetetlenül apró pontba sűrűsödve végleg feleméssze magát. Még időben lépett közbe, de ennek a fajta megmaradásnak hatalmas ára volt. A gép újraformálva kiszarta magából a világot. Szörnyűbbnél szörnyűbb lények jöttek létre, és özönlötték el világot. Sokáig nem volt más, csak káosz, pusztulás, és halál. Channarau a legnagyobb átkot kapta nyakába; az örök életet. Nem maradt más választása büntetésének enyhítésére; felesküdött az általa a világra szabadított torz lények elpusztítására. Legbelül, egyetlen egy dolog bántotta igazán: Elvette a gyerekek emlékezetét. Azelőtt más volt: a gyermekek tanították a megkopott tudású öregeket, mert nekik még friss volt az emlékezés tudása. Ezért harcolt minden egyes pillanatban a sötétség ellen, és ezért utazott a világok között egy végtelenbe nyújtott pillanatig, és ajándékozta meg a gyermekeket egy töredék emlékezéssel. Sokáig, nagyon sötét hely volt a világ, és Channarau, vagy más néven a Mikulás, az örök állandó, csak harcoltt.

Dr. Nauwhill

- Dr. Nauwhill, sikerült?
- Nem mondhatom biztosra, de úgy vélem igen.
- Akkor indíthatjuk a szimptómával fertőzött atkákat ?
- Igen.
- Kérem, ha már itt vagyok elmondaná részletesebben, hogyan fog működni ez az egész?
- Természetesen uram! Na ugye vannak azok a fránya allergiát okozó atkák. Szóval mi fogtunk egy ragadozó rovart, -a részletekbe nem mennék bele- egy alacsony egyed számmal rendelkező dél-amerikai utászkát. Beültettük a mezei atkába ennek az utászkának azt a tulajdonságát, mivel túlszaporodás esetén felfalják a saját fajtájukat, míg a népességük el nem éri a stabil optimumot. A lényeg, ezek a módosított atkák felfalják majd a föld összes mezei atkáját, majd addig esznek tovább saját maguk között is, míg nem be nem áll egy stabilan fenntartható minimum a populációjukban. A másik tulajdonság amit beültettünk, egy bőrbarát antiallergén anyaggal vonja be a rovart, így az új módosított atka nem okoz semmiféle kellemetlenséget a rájuk érzékeny embereknek. 
- Dr. Nauwhill, ez zseniális, maga Nobel-díjat fog ezért kapni! 
- Hogy fogja nevezni ezt az új fajt?
- Sokat gondolkodtam rajta, szerintem Nauwhillis Acari lesz. 

Pár száz eonal később.... 

 -Szerinted öngyilkosak lettek?
- Öngyilkosság, hm érdekes, lehetséges, hogy ily brutális módon tették?
- Sok mindent láttunk már. Emlékszel a Goriundokra?
- Ne is mond, azért az tényleg durva esett volt.
- Bár ez sem semmi. Génkezelt rovarral megölni a saját fajtájukat.
- De még hogy, lassan rágta le a húst a csontokról, hetek alatt, nem volt ellenszer, nem menekülhetett senki.
- Suicid típusú faj volt, kár ezen rágódni, már a kezdettektől beléjük volt kódolva a faji öngyilkosság.
- Így megy ez...

Egy pillanat a napsütésben

Tehetetlenül tétován állok én előtted, miközben te is ott állsz én előttem.

Tudjuk ennek a pillanatnak már rég megkellet volna történnie.

S miközben nap már magasan delelőre jár, s erősen süt le reám.

Hirtelen hatalmas rémület lesz úrrá rajtam.

Mivel szőrt pillantok meg ottan, ahol nem kellene.

Kérdezem én magamtól kétségek közé esve, nem is esve, szinte zuhanva.

Vajon tényleg bajszot láttok-e?

Vagy csak a nap sütött meg olyannyira, hogy déli bábot láttassék velem?

Netán a belőle érkező részecskék játszanak velem örült úri huncutságokat?

Felső ajkadon oly csalafinta módon ugrándozva törnek meg, s ezáltal becsapnak engem?

Igen, ezek a kérdések gyötörnek engem, miközben szakállamba kap a lágy keserédes északdéli szél.

S tudom, hogy most valami meghatározót kellene mondanom.

De még is csak szótlanul állok ott, s egy gondolat bánt engemet:

Bajszod van-e, vagy csak a képzeletem ördögei űznek velem ily csúf játékot?

Válasz soha nem érkezik, csak a mély üresség lohol kérdéseim után a végtelenség végéig.

Szivola

A Szivola unott fejel, és csorgó nyállal várta, hogy az előtte álló Hős Lovag mire készül, ő volt már a harmadik, aki megpróbálta az Igazság és Szerelem fegyverével felvértezve legyőzni a Szivola lelkében dúló hazugságot, és sokfajta egyéb gonosz dolgot. A Démon unottan megnyújtóztatta a teljes mértékében túlvilági szárnyait, melyek már eléggé el voltak gémberedve a sok szekrény tetején való gubbasztástól.

Interjú - Aeetes Tantalus

– Kezdhetem?

…

– A Nevem Aeetes Tantalus, és hetvenöt éves vagyok.

…

– A Nagy Városban.

…

– Őszintén, nem is tudom pontosan honnan kezdjem.

…

– Hogy mikor kezdődött az egész, nem emlékszem tisztán, régen, talán ötven éve.

…

– Igen, akkoriban mind azt hittük, hogy mi szartuk a spanyol viaszt, tényleg, szentül hittük.
…

– Visszagondolva érdekes világ volt, amiben éltünk, mindenki abból próbált sikeres lenni, amihez egyáltalán nem értett.

A Sztrangaroszi horgász

Ernet nagyot tévedt mikor úgy gondolta, hogy nem lehet nagyobb hal annál a Rachbannál, ami az imént vitte el az egész horgász felszerelését. Még búsan vissza is tekintett a messzi távolba, és nézte a víz felszínén pattogó botot, majd sóhajtott egyet, és szomorúan elkezdett evezni Sztrangalrosz békés partja felé, miközben hangosan gondolkodott:
– Mindig van egy nagyobb hal, szól a mondás, de ez, ez a valami hatalmas volt, ennél biztos nincs nagyobb! Istenem bár csak ki tudtam volna fogni, így nem fogja senki elhinni a kocsmában, mikor elmesélem mily hatalmas volt.
De elfeledkezett arról, hogy lényegében a világot alkotó fogaskerekek káoszában ő csak egy apró porszem, sőt még annál is kisebb. Hiába gondolta magáról, miután két éve megmentette azt a fiatal lányt, egy farkas izgatottan csattogó fogsora elől, hogy ő különleges, és méltó helye van a saját maga által elképzelt világban. Efelől a világegyetem felé vészesen közeledő őshalnak más elképzelései voltak. Ernet lényegében fel sem fogta, hogy egy megfoghatatlanul hatalmas hal éppen ebben a pillanatban kezdi el felfalni a világmindenséget. Persze még jó pár millió évig nem is fognak tudni semmit az egészről az univerzum lakói. Ami az őshalat illeti, ő sem fogta fel, hogy életének percei meg vannak számlálva, mivel egy Zuircgerberovtow nevű horgász hamarosan be fog vágni neki, és nem sokára csak egy büszke dicsekvés tárgya lesz.

Mese Füsttel

„Sokszor azt gondolom, léteznie kell egy ténylegesen magasabb rendű értelemnek, mivel az emberei hülyeséget nem okozhatja más, mint annak az értelemnek a fanyar humora.” Aeetes Tantalus

Térjünk is a történetre. Életem egy apróbb szakaszában jelen volt egy lány (a részletekbe nem szeretnék belebonyolódni, az egy másik történet, most nem ez a lényeg). Tudtam, hogy a lány és családjának egyes tagjai egy úgynevezett Hitgyülekezetnek . Mindig úgy voltam vele, mindenkinek a saját hite az saját magára tartozik. Telt az idő és egy szép napon a lány odaállt elém kisírt szemekkel. Én kérdeztem, mi a baj. Erre ő csak annyit válaszolt, hogy félt engem, mivel a pokolra fogok jutni. Mondtam neki, teljes mértékben egyet kell értenem vele, mivel még én magam sem tudom megítélni a végkifejlett káoszba burjánzó lehetőségeit, szóval bármi megeshet.
Erre még jobban elkezdett sírni, és itt jöttel az pillanat, mikor hátat kellett volna fordítanom és elballagni jó messzire. De én nem tettem, inkább rákérdeztem mi ez az egész, és ő elkezdte mesélni. Mondták neki azon az gyülekező helyen, hogy a világvége egy ősszel fog elérkezni. Eddig nem is lenne baj, jöjjön ősszel, forradalmak törtek/törnek ki , háborúk és természeti katasztrófák voltak/vannak ősszel, nem probléma, nem árthat egy kis özönvíz, vagy meteorit stb. De a csavar most jön; ha én mint egyén elfogadom Istent, és beállok egy guillotine alá, hogy fájdalommentesen legyakják a kerek kis bucim a nyakamról, akkor én mártírhalált halok és a mennybe jutok. Mondom jó, jó, de mi a másik, azért nem szeretnék még idő előtt megválni a fejemtől. Szóval a másik lehetőség az, hogy a földön maradva megchipeljük magunkat a sátán bélyegével. Én láttam lelki szemeim előtt ahogy a két és fél méter magas, karhossznyi szarvakkal ellátott lángoló patájú ősgonosz toporog az iroda ház bejárati ajtaja előtt, mivel nem fér be rajta. Először próbálja jobbról, majd próbálja balról, majd a végén felbőszülve egy hatalmas tűz golyót hajit rá. Aztán mintha mi sem történt volna leporolja öltönyét, és besétál az imént készített lyukon. Betuszkolja magát nagy nehezen a liftbe, felmegy az irodájába, majd elkezd dolgozni egy újfajta, sokkal hatékonyabb chipen. Ha még úgy gondolja, lenéz a gyártósorra, beszélget pár szót a munkásokkal, talán még meg is kávézik velük. Utána hazamegy, és békésen nyugovóra tér, tudván ma is keményen dolgoztak, és nincs már sok hátra a teljes világuralomhoz. Én még meg mertem kérdezni, hogy jó jó, lefejezés rendben, de mi van utána, ha a mennybe kerülünk. A válasz amit kaptam nem volt kielégítő számomra, lehet valakinek az, de nekem nem volt. A lényeg, miután a mennybe kerül az egyén, az örökkévalóságig az Istent imádja. Én balga persze megkérdeztem melyik Istent is imádjuk a végtelenségig. Erre a kérdésemre csak becsmérlést kaptam. Mondom neki kis ártatlanul, hogy jó, jó, az oké, imádjuk örökké, de még mit csinálunk. A válasz ugyanaz volt, az Istent imádjuk, semmi mást. Kérdezem, semmi szórakozás, még egy kis paráználkodás sincs? Persze nincs. Gondolhatja most kedves olvasó, nincs jó választás, mert az egyikben az Antikrisztus báb seregének tagjai leszünk, a másikban meg szimplán egy rózsaszín felhő mögé rejtett purgatórium vár ránk. Gondolom sokaknak sem fekszik ez a helyzet, nekem sem feküdt. Kérdezem, nem lehetne felvenni a harcot a földre érkező démonokkal, meg egyéb ős-gonosz lényekkel? A válasz az volt: nem és még is mit gondolok én, fel sem tudom fogni milyen egy démon. Oké jogos, nem tudom felfogni, talán Szókratész tudná, de ő már egy jó ideje máshol van. De mégis, nem lehetne egy ütő képes csapatot összerakni, vámpírvadászokból, démonűzőkből, mágusokból stb? A válasz "nem" volt, és én azóta is próbálok beletörődni ebbe az egészbe... 
Ez az a történet mely évek óta kísért. Álmaiban levágott fejek, és megbélyegzett birka módon viselkedő emberek között vezet utam. Miközben mindkét fél megkísérel magához csábítani, amíg a gonosznak tűnő lélekélrabló démonok megpróbálják az embereknek elmagyarázni, hogy tévedés az egész, és nem értik miért romlott meg a két faj közti kapcsolat. Nem mellesleg már ők is unják ezt az egész fő gonosz csatlósa dolgot, csak haza szeretnének már jutni. De a rémálmok nem a világ ily módon való kipusztulásának jövőképeitől vannak, hanem az egyén szabad akaratának, és választásának teljes megerőszakolásától.

Hank és Én

Valamikor '34 nyarán történhetett, ha jól emlékszem. Hank és én repülőre szálltunk, az utolsó, üzemanyag égetéses elven működők egyikére. Valahol Új-Párizs felett repültünk mikor a gép találatot kapott. Először azt hittük valamiféle légvédelmi lézer , bár furcsálltuk az egészet. Az Új-Francia kormány mint köztudott, nem éppen kiszámíthatóságáról volt híres, de egy ilyesfajta támadást még ők sem engedhettek meg maguknak. Ahogy az lenni szokott ilyenkor a repülő elkezdett dugóhúzóban zuhanni a zöldellő táj felé. Itt már elkönyveltük, hogy szeretett hazánkat Mahazoniát nem látjuk többé. A gép be is csapódott a földbe, szépen végig szántva egy bárányokkal teli mezőt. (Mondjuk ez a része a történetnek a bárányoknak nem annyira tetszett.) De ekkor még furcsább dolog történt, Hank és én túléltük a zuhanást, és egy karcolás nem volt rajtunk. A repülőből kikászálódva ötlött szembe a tény, nem légvédelmi lézer volt, hanem egy földönkívüli űrhajó csapódott a gépnek. Hosszra vagy megvolt egy iskola busznyi is, szélességre mintha négyen, vagy öten egymás mellé állnának. Az űrhajó oldala teljesen sima volt, és mikor oda mentünk, hogy megnézzük közelebbről is. Hirtelen kinyílt az oldala majd… - Fater megint elkalandoztál, ne beszélj badarságokat a gyereknek, nem fog tudni este aludni.
- De Apa! Papa találkozott velük! Én hiszek neki!
- Látod Fater, mi lesz mindig a meséid vége? Mindegy mi indulunk, jövőhetén ugyanilyen időben jövünk, és a macskát ne felejtsd el megetetni.
- Rendben fiam, de nincs is macskám!

Nem sokkal később egy kis szürke alak lépett ki a ruhás szekrényből. Magasságra megvolt vagy fél-embernyi.
- Elmentek? - kérdezte a kis szürke.
- Igen, el!
- Hagytak itt macska kaját?
- Hagytak...

A Háború Pokla

Emlékszem, valahol Franciaország mélyén lehetünk, nem messze Párizstól. Addigra az egész szakaszunk kezdte elveszíteni az ép eszét. Próbáltuk az egészet úgy felfogni, mintha csak egy színházi műsor, egy vígjáték lenne. Így esett meg az is, hogy Kis Jimmy aknavetővel annyira megnevettette a náci katonákat, amazok a röhögéstől darabokra szakadtak. Persze nálunk is volt pár ember aki nem bírta vissza tartani magát, és hatalmas röhögés közepette kinyúlva meghalt, valószínűleg nem bírta a szívük a sok nevetést. Kedvencem az volt, mikor Fred az egyik ház mögül kiszaladva egy tomival nagyon meglepte a nácikat, amazok hasukat fogva földre rogytak a nevetéstől. Akkoriban mindenki próbált más embereket megnevettetni. Ez a németeknek, és az oroszoknak nagyon jól ment, nevető táborokat hoztak létre és ott nagyon sok embert megvicceltek. Mondjuk mi sem szégyenkeztünk, csináltunk egy bombát amivel nagyon megnevettettük a japánokat, kétszer is. Engem is megvicceltek, olyannyira, hogy mind két lábam leszakadt. Kemény idők jártak akkoriban, de a sok viccelődés és nevetés valamennyit enyhített az egészen...